A szerelmi életünk is ékes bizonyítéka lenne annak: A majmoktól származunk?
Indák, melyeket fogva haladnak a majmok a cél felé, el nem engedve az előzőt addig, amíg meg nem fogják a biztonságot jelentő következőt. Mindannyian láttunk már ilyen jelenetet, és közben bele sem gondoltunk, hogy ezt a mozzanatot a lelkünk vitte tovább, és építette bele a mindennapi életünkbe.
Elég, ha csak az álláskeresésre gondolunk. A biztosat általában nem hagyjuk ott önszántunkból mindaddig, amíg rá nem találunk a következő még biztosabbra. Egyrészt az anyagi jólétünk függ tőle, – ezt a részt nem kell részleteznem – másrészt tudat alatt is bennünk van a versenyszellem: még többet, még jobbat, még….
De mi a helyzet a szerelemben?
Valóban igaz lenne, hogy addig nem engedjük el a régit, amíg nem fogtuk meg az újat? És ha így van, vajon miért tesszük ezt? Holtomiglan-holtodiglan, amíg az inda el nem választ.
A szabadesés fogalmát mindannyian jól ismerjük. Semmi más nem kell hozzá, csak a test és a gravitáció, kezdősebesség nélkül. És pont ettől kezd félni az, aki indákba kapaszkodik. Az eséstől, a pillanattól, amikor megértjük, földet értünk.
Szép kapcsolatban nincs inda?
Arról hosszan értekezhetnénk, mitől szép egy kapcsolat, de abban talán egyetérthetünk, az mindenképp az, ahol mind a két fél harmonikusan, kiegyensúlyozottan és egységben érzi magát. Ott, bár biztosan lesznek kísértések, előtérbe kerül a mérleg, ahol tudjuk, az inda, amit két kézzel és tiszta szívvel tartunk, biztosan megtart bennünket, és nem nyúlunk a másikért. Persze a mérlegbe bele kerül majd az a pillanat is, amikor a szerettünk mérlegeli, vajon őt biztonságban tartja-e az inda, amit mi nyújtunk, megad-e számára minden lélegzőt és létezőt, avagy bizonytalan és korántsem szakadatlan az a hajszál, amit mi nyújtunk a számára.
Második indának lenni nem veszélytelen
Míg mi megéljük a kapcsolatot, benne hullámvölgyekkel, megannyi „akarom” pillanattal, rosszul vagyunk a gondolattól, hogy életünk szerelme éppen „indázik”, azaz a következő kapcsolatának teremti meg a táptalajt. A helyzet azonban ennél sajnos sokkal bonyolultabb.
Ha a párunk velünk nem tudja megbeszélni a problémákat, ha folyton falakba ütközik – és persze mi is ugyanezzel szembesülünk, – nemtől függetlenül szükség lesz valakire, akivel lehet beszélni.
Miért?
Mert egy megértő fél esetében nem lesz belőle veszekedés, vita, helyette megértést és mindenekfelett elfogadást kap majd az, aki a szívét és a megtelt keserűséget önti a másikra. Valakire, aki kívülálló, nem az aktív kapcsolat résztvevője. A második inda azonban semmi mást nem tesz, mint hozzájárul az érzelmi hűtlenséghez úgy, hogy annak végkimenetele korántsem megjósolható.
Érzelmi hűtlenség, mert minden itt kezdődik
A legtöbb esetben kell valaki, akinek elmondhatjuk, kimondhatjuk mindazt, amit a kapcsolaton belül kellene, de megrekednek a szavak. Szavak, melyek az alapját képezik mindennek. Ugyan ki ne emlékezne az egész éjszakás beszélgetésekre, az órákon át tartó hallgatásra, amikor a másik fél beszélt és mi megértettük őt, amikor kialakult mindaz, ami most távolinak és sok esetben ismeretlennek tűnik. Az inda azonban, a másik, ott van. Ő lesz felhívva, amikor a kapcsolat ismét zsákutcába fut, ő lesz felkeresve, amikor otthon már csak ridegség fogad és igen, ő lesz a következő állomás. Mert a biztonsági játszma célja minden esetben a győzelem.
Vannak helyzetek, melyek csak akkor tehetők szebbé, ha kihátrálunk belőlük. Amikor minden törekvés, minden próbálkozás hiábavaló. Ilyenkor jönne a bölcsek hatalmas köve, az önismeret. Amikor ahelyett, hogy milliószor mantrázzuk, a másik a hülye prológunkat, mélyen magunkba nézünk és megkeressük azokat a sarokpontokat, melyeket mi rontottunk el.
A pillanat, amikor a második inda helyett megértjük, zuhanni nem szégyen, földet érni pedig hatalmas szerencse, ha abban új életre lelhetünk.
Az inda azonban meggátolja az önismeret minden lépését
A másik. Mennyire félelmetes szó és mégis mennyi mindent takar. Ő lesz az, aki majd mindig megért, aki mindig mellettünk áll, aki akkor is igazat ad majd, amikor nincs igazunk. Miért? Mert tudat alatt kialakul egy versenyhelyzet azzal az ismeretlen másikkal, aki otthon vár, akivel nem rózsaszín, sokkal inkább viharos szürke már a lét. Ő lesz az, aki megért, aki ért, aki napok, hete és hónapok alatt a legjobb barát, tanácsadó és lélektárs lesz. A kapaszkodó, aki bekúszik a gondolatainkba, az elménkbe és segít túlélni a túlélhetetlent. A másik, akibe kapaszkodunk, akivel jó, sőt mi több sokkal jobb, hiszen vegytiszta elfogadást ad.
Miért? Mert a kibicnek semmi nem drága.
Neki jelen pillanatban olyan mindegy, mennyire vagyunk fáradtak és fásultak, és nem lát bele a valós életünkbe. A megéléseinket hallgatja, azon a szemüvegen keresztül látja a világot, amelyet mi mesélünk neki, már beleszőve a sértettséget, a fájdalmakat, azokat a gondolatokat, melyeknek valószínű, hogy a valósághoz vajmi kevés köze van.
Inda nélkül lépni….
Ha nem működik, ki kell lépni. Oly sokszor halljuk ezt és valahogy tényleg így működik, de miért nem tesszük? Félelem az új helyzettől, a magánytól való „rettegés”, kifogások és hiedelmek, felsorolni is kevés lenne az oldal, hány helyről hallottam már gondolatokat, miért maradnak sokan benne egy nem kielégítő kapcsolatban vagy miért keresnek inkább egy következő indát, ahelyett, hogy bátran egyedül ugranának.
Forrás: miragemagazin.hu